25. Fejezet. This Summer Changed My Life...

Sziasztok!

Itt a következő rész! Remélem örültök! :)) Ez a rész jó befejezés lenne,de még egy csomó mindent nem írtam le,szóval még várnotok kell egy kicsit... Jó Olvasást! (Gabii) 

Louis

Csak reménykedni tudtam,hogy Harry eljön. Semmi nem biztos. Talán fel sem fogta,hogy én mit akarok…és lehet azt sem tudja,hol vagyok. 2 óra van napkeltéig. Remélem ide ér. Ha nem…akkor komolyan leugrok… De még is mit várok? Talán azt,hogy sietve beállít,elkap mielőtt leugranák,szerelmet vall,és minden olyan lesz mint volt? Igen,pont ezt várom.-beszélgettem magamba. Annyira reménytelenül szerelmes vagyok Harrybe. Mindig is az voltam. Nem akarom elveszíteni. Új életet akarok vele. -Harry hol vagy már?-pillantottam idegesen az órámra.

Harry

160-al száguldottam végig Milánón…majd a tengeri út mellett mégjobban odaléptem. Talán fél órára lehettem a helytől…ahol állítólag Louis volt. Talán ott se volt. És mit mondok neki ,ha majd meglátom? Olyan béna vagy Harry.-közöltem magamba. Valamit majd csak kitalálsz. Louis beléd van esve. Csak egy ˝igen˝re vár,hogy újra együtt legyetek.-motyogtam össze vissza. Az egyik kanyar után,azt hittem kirepülök a kocsiból,akkorát fékeztem. Előttem egy hatalmas sziklatömeg volt. Nyilván ez is Louis műve… csak hogy senki ne menjen most oda. De nekem oda kell jutnom. Már csak 1 órám van napkeltéig. Majd futok. Nagy nehezen megkerültem a sziklákat,és azonnal futni kezdtem. Eleinte lában csak úgy vitt előre…de mint kiderült kijöttem a formámból…5 perc után meg kellett állnom,annyira szúrt az oldalam. Gyerünk Harry. Ne add fel!-nyögtem lihegve,és újra elindultam.

Lábam alig vitt,szívem  majd kiugrott helyéről,a kimerültségtől remegett az egész testem. De nem adhatom fel. NEM! Nem lehet! Louis miatt… -Istenem ha nem érek oda időben…-mondtam könnyezve,amikor megláttam a tengeren tükröződő nap sugarait. Erőt vettem magamon,és valami iszonyatos sebességgel futottam…talán eluralkodott rajtam az adrenalin. Féltem. Féltem…mert elképzeltem ahogy Louis leugrik onnan…  Végre megpillantottam a sziklát,és Louist aki háttal állt nekem.  Közelebb lépett a párkányhoz… lenézett… -Louis ne!-kiabáltam rá. –Louis! Louis! Louis!-kiabáltam még mindig,de nem hallott,túl messze voltam.  -Louis…-nyögtem amikor oda értem…alig kaptam levegőt.  -Kérlek Louis…-megragadtam hátulról,és elhúztam onnan. -Harry…-súgta Louis,és csak bámult rám. -1 órát futottam miattad…-mondtam lihegve,és szúrós tekintettel.  -Annyira sajnálom…én olyan hülye vagyok.-mondta elcsukló hangon. -Ide figyelj!-ragadtam meg vállánál fogva,hogy tekintetét is rám fordítsa. -Soha…érted soha ne próbálj öngyilkos lenni! Itt vagyok! Szeretlek! Ezt jól vésd az eszedbe!-meredtem tengerkék szemébe,és arcáról letöröltem a könnyeket.

-Szeretlek Louis Tomlinson. Szeretni foglak…míg szívem meg nem szűnik dobogni.-jelentettem ki határozottan,arcát tenyerembe fogtam,és nagyon lassan megcsókoltam.  Ebben a csókban az elmúlt 2év összes fájdalma benne volt. Amikor Louis visszacsókolt…elsírtam magam. Annyira vágytam már az ajkaira,az érintésére…hogy csókunk közben kijött az összes fájdalmam.

-Örökre…Harry.-nyögte Louis csókunk után,és egy puszival nyomta el az egyik könnycseppet.